Dionüszosz, a bor és mámor istene amforákkal és borostyán­ indákkal díszített hajóján utazik a tengeren, a szent delfinektől kí­sérve.

A 9. században Walahfried Strabo „Hortulus” című művében így írja le azt a növényt, amelyet az ókori istenek italára utalva ambróziának nevez. A jótékony gyógynövény, amelyre utal, a cickafark. De mi is volt valójában az ókori ambrózia? Sem Plinius, sem Dioszkuridész nem tudott erre a kér­désre válaszolni, és egyetlen ismert forrás sem említ kifejezetten pontosabb nevet vagy növényfajt.

Az ambrózia olyan ital volt, amely­nek élvezete csak az isteneknek adatott meg. Aki megízlelte, megismerte a má­mort, és halhatatlanná vált. Az istenek féltékenyen őrizték a csodálatos elixírt, mert nem akarták, hogy az emberek is halhatatlanok legyenek. A halandók hát valamilyen pótlékot kerestek, amely számukra is elérhető volt. Meg is találták ezt a pótszert egy különleges fűszerezésű borban.

A borszőlőt több mint 5000 éve ter­meszti az ember, már a folyamvölgyi kultúrák is ismerték. Nincs róla tudo­másunk, mikor préselték az első bo­rokat, de a legtöbb ókori keleti kultú­rában megemlítik, mégpedig a szent italok között, vagyis az istenek itala­ként. Az ókori Babilonban a közös val­lási ünnepeken borból készült, mámort hozó italt fogyasztottak, amely afrodíziákumként hatott. Akiket lángra gyújtott, a szerelem istennőjét megszemélyesítő főpapnővel keltek nászra. Gyakran a királynak jutott ez a szerep. A nép figyelemmel kísérte a szent aktust és eksztatikus izgalommal ujjon­gott. Bort szolgáltak fel a köznépnek is, míg a megmámorosodott tömeg felhe­vülten egymásnak nem esett, s így vitte beteljesüléshez Istár ünnepét. A ba­biloni varázsital bizonyára főként borból készült. Datolyából vagy szőlőből, amihez minden bizonnyal néhány hatá­sos fűszert is kevertek. Sajnos a pontos recept feledésbe merült.

Az ókori egyiptomban is fontos sze­repe volt a bornak a kultikus szertartá­sokban és az erotikus életben is. Az áldozati ceremóniák során a bort az isteneknek szánt ajándékok között említik. A gyönyörök kertjében időző szerelmesek pedig azért fogyasztották, hogy izgalomra gyújtsa őket. Az egyiptomiak szőlőből készítettek bort, de néhány varázserejű fűszerrel vegyítet­ ték, amelyek a kívánt hatást kiváltották.

Az érzéki örömök ókori istene. Dionüszosz vagy Bacchus hozta Kisázsiából a mámorító bort és a hozzá kapcsolódó eksztatikus és orgiasztikus kultuszt Görögor­szágba, majd később Itáliába.

Ránk maradt néhány recept, amelyek kétségkívül bizonyították, hogy a bor roppant hatásos afrodiziákummá tehe­tő. Az egyiptomiak mandragórával, beléndekkel, kattal, kék tengeri ró­zsával és más varázsszerekkel erősí­tették.

Ismert az ún. „Kleopátra bora” nevű ital, amely nyers ópium mellett néhány burgonyaféle növény kivonatát tartal­mazta, és állítólag afrodiziákum volt.

Mégis a legnagyobb szerepet az is­tenek italaként Dionüszosz erotikus­ eksztatikus kultuszában nyerte el a bor. Dionüszosz, a mámor trák-frigiai ere­detű istene Ázsiából került Európába. Nemcsak a föld vérének, a bornak a re­ceptjét hozta magával, hanem egy se­regnyi pajzán szatír és nimfa is beletartozott ebbe a mámorvilágba. A duhaj istennek sok követője akadt a vidéki lakosság körében, papnőit baccháns-nőknek (menádoknak) nevezték.

A kínai filozófus-költő. Li Taj-po újra és újra a bor és a részegség dicséretét zengi verseiben Kínában a bort ősidők óta a taoizmussal és az erotikával hozzák összefüggésbe.

A kicsapongó dionüszoszi ünnepe­ken (bacchanáliákon) mámort hozó afrodiziákumot tartalmazó italokat fo­gyasztottak, majd addig táncoltak és énekeltek, amíg a dorbézolók eksztá­zisba nem zuhantak. A megmámorosodott lélek az egekbe emelkedett, miközben a test is eljutott a betelje­sülésig. Az erotikus élvezetek legtöbb­ször a teljes kimerülésig tartottak. A bacchanáliák titka a bor volt. A szőlőfürtökből ma préselt bor is felébreszti az érzékiséget, nem képes azonban olyan erotikus eksztázis kiváltására, amely misztikus élményt is jelent egy­ben. Milyen lehetett az a bor, amely Dionüszosz követőit ilyen érzéki Őrü­letbe kergette és fantasztikus élveze­tekkel ajándékozta meg?

A szőlőszüretnek az ősi Egyip­tomban nagy kultikus jelentő­sége volt. Sírfestményeken is ábrázolták, mint Nakht sírján Thébában, melynek részlete a képen látható. A bor kedvelt atrodiziákum volt, különösen, ha ópiummal, valamelyik burgonyaféle növénnye! vagy más szerekkel felerősítették

Az ókori görög szerzők gyakran megénekelték műveikben a bor eré­nyeit, kiválóságait és veszedelmeit. Sok recept maradt fenn arról is, hogyan lehet gyógyításra felhasználni. A fris­sen préselt musthoz még a forrás előtt sokféle növényi anyagot kevertek. A hozzávalók listája hosszú: leanderrügy, cédrusolaj, borókaág, borostyánlevél, ciprusfa, babérlevél, fenyőtüske, ka­kukkfű, rozmaring, fehér üröm, izsóp, mirtusz, mandragóra (gyökér és a gyümölcs), esetleg nadragulya, hunyor, sisakvirág, ópium és hasis. Sok antik szerző leírja, hogyan hatott a bor afrodizíákumként. Eubulosz úgy tartotta, hogy az első amfora bor elfogyasztása az egészséget erősíti, a második a jó­ kedvet és a szerelmet, a harmadik az elalvást segíti elő, a negyedik a féktelenséget, az ötödik a lármázást, a hatodik az ingerkedést, a hetedik a vere­kedést, a nyolcadik a bizonyítás kény­szerét, a kilencedik a haragot, a tizedik az őrültséget vagy az eksztázist váltja ki az emberből. Epiktétosz költői módon fejezte ki magát:

„A szőlőtőke három fürtöt terem. Az első az érzékekre hat, a második má­mort hoz, a harmadik a bűnhöz vezet.”

Az ókori görögök nem tisztán itták a bort, mint manapság szokás. Vízzel hígították 1:3 arányban. Mégis ez a csekély alkoholtartalmú ital afrodiziákum volt, erős mámort keltő hatással. A fennmaradt források említenek olyan példákat, amelyek szerint hozzá­ értők különböző borokból olyan kok­télokat tudnak keverni, melyekkel a kívánt hatást érték el. Szimpóziumokon (a lakomát követő iddogálás során) a kijelölt mester volt hivatott a bor ke­verési arányának és összetevőinek szertartásos meghatározására. A bor minőségét „virággal” jelölték. A „bor virága” volt az a bizonyos hatásos adalék.

Figyelemre méltó módon a legtöbb görög forrás elhallgat egy növényt, amely különösen a dionüszoszi bor esetében elengedhetetlen volt: ez a légyölő galóca. Már alakját tekintve is az isten legfontosabb ismertetőjegyére, falloszára emlékeztet. A légyölő galóca váltotta ki a duhajságot, amely a misz­tériumok során olyannyira fontos sze­repet játszott.

L. Lippi Lót és lányai című festménye az afrodiziákumként ható bor bibliai történetét eleveníti meg

Az ókorban ismerték a gombákat, de gyakran féltek is tőlük. A „föld élesz­tőjének” nevezték és nem használták gyógyításra őket. Néhány kucsmagomba-fajtából kitűnő ételt készítettek. A légyölő galóca a gombában egyébként szegény Görögországban is terem. Vá­za festményeken megörökítették, ahogy a hozzáértő gyógynövény gyűjtő galó­cát szed le. Vannak olyan ábrázolások is, ahol a gombát és a borhoz kötődő eseményeket együtt tüntetik fel. Minden bizonnyal volt tehát Összefüggés a dionüszoszi kultúra és a gomba között.

A tudás fája a Plaincourault-kápolna (13 sz) római kori freskóján megdöbbentően hasonlít a légyölö galócához Talán ebben az időben kiáltották ki az ördög teremtményének az egyébként ártalmatlan légyölő galócát

A légyölő galócáról régóta azt tartják, hogy szerencsét hoz Különösen Karácsonykor, a régi július-ünnepeken, illetve Újévkor ajándékozzák mint szerencsét hozó jelképet. Ez a szokás talán egy régi eurázsiai tradícióból ered, amely során a gombát ősszel gyűjtötték be, megszárítot­ták, és a napforduló idején ritu­álisan elfogyasztották

A légyölő galóca ősi eurázsiai varázs­szer. Észak-európai és szibériai népek sámánjai is fogyasztották, hogy profeti­kus transzba essenek, vagy hogy az elrejtett gyógyerőt felszínre hozzák. Az eksztatikus erejű Wotánhoz a germán mitológiában a légyölő galóca őrültsé­get kiváltó erőit asszociálják. Világszer­te kimutatható a légyölő galóca afrodizíákumként való használata. A gom­bák szárított kalapját vagy megették, vagy füstjét lélegezték be. Előfordult az is, hogy alkoholtartalmú italokba áz­tatták a gombát. Oroszországból szár­mazik az a recept, amely szerint a légyölő galócát vodkába vegyítették. Csaknem mindenhol, ahol ez a gomba terem, rituális szertartások kötődnek hozzá, a növény szorosan kapcsolódik az erotikához.

Balra: Sok tudós tartja azt. hogy a dionüszoszi ünne­peken a légyoló galóca kiemel­kedő szerepet játszott Borba ve gyítették és Dionüszosz tisztele­tére el is fogyasztották A vörös falloszra emlékeztető gomba egyesítette magában a mámort és az erotikát, és megnyitotta a mennyei kapukat. Jobbra: A friss légyölő galócának igen gyenge pszichedelikus hatása van Az afrodiziákum jelleg a szárított gombánál sokkal in­tenzívebb Különösen dicsért af­rodiziákum a száritott légyölő ga­lóca, a maszlaglevél és a kendervirág keveréke pipában vagy cigarettaként elszívva A gomba az izmokba vetett hitet emeli és erőt ad, a maszlag fokozza a bőr érzékenységét a hasis pedig fokozza az érzékelés intenzitásai és az erotikus fantáziát

Részlet Christian Rätsch – A szerelem füveskertje című könyvéből Terra Bp. 1994

A Dionüszosz bora – A Bor, a Légyölő Galóca és az Ambrózia bejegyzés először a Sámán, Sámánizmus, Entheogének avagy a pszichedelikus szerek sámánok általi használata jelent meg.